Az élet néha sötét és nehéz, A lelkemben a fájdalom mélyen ég. Szürke felhők gyűlnek, nem találok reményt, A lelkem magányosan szenved és elfelejt. A könnyek peregnek, mint eső a földön, Az érzések viharai mindent összetörnek. Üres szavak csendülnek a csendes éjben, A depresszió súlya alatt már nem érzem a fényt. Szívemben egy seb, mely lassan vérzik, Az élet színét veszti, mint őszi lomb hullik. Megpróbálok küzdeni, de elveszett vagyok, A depresszió mély bugyraiban magamba fojtott. De talán egyszer majd kisugárzik a nap, A sötétség helyét a remény váltja fel talán. Míg addig is dalolok a fájdalomról és szorongásról, Talán egy napon a lelkem ismét szabadon szárnyalhat.