Az éjszaka sötét, a lelkem mélyben, A szívem sebezve, a bánat tétlen. Gondolatok kínoznak, mint szelek szétszórtan, Az élet terhei alatt roskadozom már. Emlékek hantján állok magányosan, Az idő múlása csak hozza a fájdalmat. A könnyek elapadnak, de a sebek mélyen égnek, A remény csillaga már régóta nem fénylik. Az élet színpada üres, a csend csak nő, Az álmok porba hullnak, a vágyak fájdalmát nősz. A szívem egy vándor, elveszett útvesztőben, A boldogság dalát már rég elhagyta a szél. Mint szürke felhők, úgy gyűlnek gondolatok, A lelkem mélyén érzett fájdalom egy hosszú éjszakát hoz. A remény szikrája lassan kialszik, elfogy, A depreszió sötét árnyai közé érzem magam elhúzódni. Emlékek hantján állok magányosan, Az idő múlása csak hozza a fájdalmat. A könnyek elapadnak, de a sebek mélyen égnek, A remény csillaga már régóta nem fénylik. De talán egyszer újra felragyog majd a nap, A szívem ismét dobogni kezd, és a fájdalom elapad. A küzdelem hosszú, de talán lesz remény, Egy új dallal ébredek majd, s megtöröm a sötétséget.