Kiskoromban mindig féltem, Rettegtem egy szörnyeteget. Sosem volt egy konkrétum, Csak egy örökké változó abúzus. Csak próbálkoztam dögivel, Hittem én, hogy van jó ember, Majd csalódtam és csalódtam, Ahogyan azt kell. Közben a szörnyetegekben még mindig hittem, Ez a hit uralta az életemet, Tudtam, féltem, remegtem, Tisztában voltam, hogy a szörnyetegek léteznek. Láttam én ezt a barbár szörnyeteget Sokszor sok helyen, Sőt egy idő után Mindenkibe beleképzeltem. Undorodtam és ítélkeztem, Hisz láttam, mire képesek az emberek. Sokszor mondtam, hogy barbár szörnyeteg mind, Megérdemlik a kíméletlen szenvedést. De hittem az egy elvben: Azzá válsz, akit a gyűlölet már rég elemésztett. Napról napra rosszabb volt, hisz szerény lényem Szörnyetegek közé került áldozat volt. Elkezdtem hát én is gyűlölni, Csábító volt, és motiváló, hiába rossz érzés. De akkor, ha gyűlölök, mi a különbség? Hát semmi, barbár szörnyeteg vagyok én is.